Fáklyaláng

Két éve, amióta betegsége tart, nem koncertezett – írják a hivatalos zenei oldalak. Tavaly ősszel, amikor a Ráday téren voltam egy koncertjén, semmi nem látszott betegségéből. Kijött egyszerűen, egy szál gitárral, mindenféle effekt és zenekari kíséret nélkül. Egyszerűen, szabadon.

Amikor kölcsönkaptam az első akusztikus gitáromat, a Cseh Tamás dalok voltak a legelsők, vagy talán a másodikak, melyeket tanulgatni kezdtem rajta. Be kell valljuk, mindez persze nem csak a dalok szeretetének, hanem a dallamok egyszerűségének is köszönhető.. Viszonylag könnyen megtanulhatóak, a c-dúr skálát annak idején már elég jól tudtam, összeraktam azt a pár akkordot, és már minden húr azt az utcát véste emlékeimbe, ahol valaha laktam..

Mert hát azokra a 2000-es évekre is jó emlékezni, amikor hát ugyanúgy tetőzött az ifjúsági probléma, mint régen. Aztán mosolyogtunk együtt azon napokon, amikor jöttek a nők utáni rohangálások. Aztán amikor nekiszegeztem a kérdést, hogy szeretsz-e, egy nyári délután, aztán minden álmomban.. Aztán elgondolkodtam, mit mondok majd neki, aki a szerelmem volt, mit mondok majd neki, hogy most már más és másképp, legfeljebb a csomagját viszem tán, ha megérkezik..

Egyszer egy nap, Cseh Tamás felment János lakásába, na, nem hozzám, hanem a Másik Jánoshoz, aki szintén zenész, néha látom ma is Pesten itt-ott harmonikázni, időnkénti társa is volt a muzikális hangulatban, szóval, felment hozzá, mert barátja volt, és iszogattak egyet, mert szerettek iszogatni időnként. Aztán kellemesen mámoros hangulatban, mikor már a poharak száma kellően megemelkedett, kitalálták, hogy írnak egy operát együtt. Ott helyben, mert hát miért ne, meg aztán ki ne ült volna már egy szobában iszogatva, egy szál gitárral. Sajnos, csak az opera bevezetőjét sikerült megírniuk, utána valószínű túlütött az este. Hát, így született a Budapest című dal.

Pár éve, egyik születésnapomra kaptam egy CD-t egyik barátomtól. Az volt rajta, hogy A telihold dalai. Barátom családja jó barátságban volt Cseh Tamással, nem is laktak messze egymástól, gyakran összejártak iszogatni, meg megbeszélni a vadászélményeket. Mert hát a bakonyi hegyek között így szokás.

Hét éve Cseh Tamás azt ígérte barátom édesapjának, hogy ő többet nem lép fel, ha ezek visszajönnek.. Mert akkor minek. Meg kinek. Aki nem akarja érteni, ne értse. A helyzet viszont az, hogy visszajöttek.. Igen, azok. Ám Cseh Tamás nem tartotta be a szavát, bár kétségtelen, nem telt bele pár év, és elkapta a betegség.

Barátomtól hallottam először, több mint két éve, talán három is van. Nem tudott róla senki, és nem is hitte senki. Szerencsére, hisz tudjuk, a bulvárbúvárok mire képesek. Időnként jöttek a hírek, tavaly még, mikor ott álltam a koncertjén, egészségesnek tűnt, egyszerű volt, mint mindig, kiállt egy szál gitárral, tűrte, hogy a technika folyamatosan elromlik, akadozva indult a koncertje, hosszú percekig próbált, belekezdett, abbahagyta, aztán elkezdte, eljátszotta, majd a következőt, egy szál gitárral, nem várt tapsra, egyszerű volt, és szabad.

Fura, mostanában sokat hallgatom állandó szerzőtársának, Bereményi Gézának egy új előadását, négy művésszel, és egy másik, általam sokra tartott dalszerzővel, imádom, zseniális színpadi mű, és miközben azt hallgattam, hirtelen jött a hír, a régi társ, nem bírta tovább.

Mi pedig maradunk itt. Itt maradunk.