Fáklyaláng

A tegnapi eseményekkel, vagyis a szlovák-magyar miniszterelnöki találkozóval kapcsolatos cikkünk felvezetése képpen összefoglaljuk az elmúlt évek szlovák-magyar incidenseit.

Kezdjük azzal, hogy már jó ideje megromlott magyar-szlovák viszonyról beszélhetünk. A két ország közötti kiélezett helyzet a Fico-Slota-Meciar féle koalíciós kötés óta áll fenn, amikor is a Fico féle, egyébként szociáldemokrata párt kormánykoalícióra lépett a bevallottan magyarellenes Ján Slota és Vladimir Meciar pártjaival.

Először leginkább Slota felháborító, és magyargyalázó megnyilatkozásairól lehetett hallani, majd történt egy eset, ami először bolygatta meg komolyabban a két ország viszonyát: Malina Hedviget, egy felvidéki magyar származású lányt vertek agyon azért, mert magyarul mert megszólalni Nyitrán.

Ezek után teljes lett a kép, és szép lassan kiderült: maga Fico, és maga az egész szlovák kormány is olyannyira magyarellenes, mint a koalíciós társai.

Jöttek a folyamatos támadások az szlovákiai magyar párt, az MKP (Magyar Koalíció Pártja) ellen, azzal a képtelen, és már-már vicces állítással kezdték el vádolni az egyébként hazafiasságot és hazaszeretetet nélkülöző kormányunkat, hogy az összejátszva az MKP-vel Szlovákia függetlenségét és integritását veszélyezteti.
 
Támadták a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát, amely lehetőséget teremtett arra, hogy az országhatároktól függetlenül a Kárpát-medencei magyarság országgyűlési képviselői sorozatos összejöveteleket tudjanak tartani, és egyeztessenek a határontúli magyarsággal kapcsolatos lépésekről. Egyébként itt megjegyezném, hogy ez a fórum, a jelenlegi magyar kormány miatt egyelőre egy súlytalan kezdeményezés. Természetesen a szlovák félnek az volt a baja, hogy ezeken az üléseken az MKP is részt vett.

Majd a folytatódó Slota gyalázkodások, és tűrhetetlen hangnem (a magyarok paraziták, tankkal kell elsöpörni Budapestet, Szent István egy lovasbohóc, a Turul madár egy papagáj stb.) után jött szlovák tankönyv botrány, ami azért robbant ki, mert megtiltották volna a magyar iskolákban, hogy olyan tankönyvet adjanak a magyar származású diákok kezébe, ahol a szlovákai helységnevek magyarul is fel vannak tüntetve.

A következő sorban az eddigi mélypont volt, a dunaszerdahelyi focimeccs (DAC-Slovan Bratisvala), és az ott történt brutális rendőri fellépés és magyarverés, amely majdnem, sőt, mondhatni, hogy halálos áldozatot is követelt, hiszen az egyik megvert magyar fiút ott a helyszínen kellett újraéleszteni.

A magyar kormány engedve az erősődő nyomásnak, kicsit hallatta a hangját ugyan, de továbbra se tett semmit, mindössze egy találkozott kezdeményezett, ami után létrejött a mostani összejövetelre kísértetiesen emlékezető Fico-Gyurcsány találkozó. Fico itt is ígérgetett, jöttek a látványos kézfogások, közeledő álláspontokról nyilatkoztak a felek, és békülékenyebbnek tűnt a hangulat, még akkor is, ha a magyarverést a szlovák fél továbbra is jogosnak tartotta.

Nos, így utólag, az utána történteket elnézve, kétségbe vonható Ficó szavahihetősége, és az, hogy az mennyit számít, ha éppen magyar miniszterelnökkel találkozik, és jópofizni próbál, vagy közös nyilatkozatot adnak ki. Ez a találkozó, és maga a magyar kormány tehát ismét kudarcot vallott.

Ekkor jöttek azok az események, amely már a legutóbbi konfliktusokat, és a tegnapi miniszterelnöki találkozót is megszülték.

A szlovák kormány bejelentette annak a nyelvtörvénynek a megalkotását, amely megtiltaná és korlátozná a kisebbségek (elsősorban a magyar) nyelvhasználatát a hivatalokban, köztereken, oktatási intézményekben, ahol 20% alatt van a kisebbségek aránya, és aki ezt megszegi, annak 5000 euró összegű büntetést kell fizetnie. Hogy ez miért is a magyar nemzetiségűek ellen irányuló törvény, azt jól mutatja, hogy a cseh nyelv kivételt képez ez alól, és Szlovákiában a magyarokon és a cseheken kívül nincs számottevő kisebbség.

Önmagában az is felháborító, hogy az Európai Unióban ilyen megtörténhet, ahol elvileg garantálva vannak a kisebbségek jogai, és amely szervezettel kapcsolatban annak idején azt mondogatták nekünk, hogy azért lépjünk be, mert akkor a határontúli magyarok helyzete sokkal jobb lesz, és nem tehetnek majd meg olyat, hogy például a kisebbségek jogait megnyirbálják. A szlovákok voltak olyan pimaszak és pofátlanok, hogy ezt mégis megengedték maguknak, és nem foglalkoztak azzal, hogy nekünk milyen tévképzeteink vannak a „művelt” Nyugattal kapcsolatban.

Ebből is látszik, hogy ez egy hamis illúzió volt, és ismét jó példa volt arra, hogy csak magunkra számíthatunk, és soha sem másokra, vagy a külföldi országokra kell várni. Persze az Európai Unió kérdése, és hibáinak bemutatása egy másik, külön cikket igényelne.

Mindenesetre, maga a nyelvtörvény nagy visszhangot keltett, és még olyanok is megszólaltak ez ügyben, akiknek nem szokásuk kiállni a magyarokat ért sérelmek ellen. Még ha csak egyszer is szólaltak meg, és ezt nem is gondolták igazán komolyan, akkor is mutatja azt, hogy ez a törvény, és egyáltalán ennek a meglebegtetése is micsoda abszurdum. A szlovákok persze ennek ellenére nem hátráltak, ahhoz ez kevés, hogy – elnézést a kifejezésért - ettől telecsinálják a gatyájukat, és visszavonják az egészet.

Az enyhe tiltakozásnak olyannyira nem volt hatása, hogy nem sokat kellett várni az újabb szlovák lépésre.

Közeledett augusztus 20-a, a befogadó, és egyébként kisebbségbarát Szent István királyunk, és a magyar államalapítás ünnepe. Sólyom László egy teljesen ártalmatlan révkomáromi (ma Szlovákiához tartozik) rendezvényre, és egy Szent István királyt ábrázoló lovasszobor avatására látogatott volna el. Révkomárom polgármestere egyébként magyar nemzetiségű, és a hivatalos adatok szerint, maga a város lakosságának 60%-a is magyar, a valóságban pedig ennél is jóval több lehet.

Maga a vita azon robbant ki, hogy a polgármester Révkomárom egyik főterére állítatta a szobrot, a szlávok térítőjének számító Cirill és Metód szobrait pedig nem a főtéren, hanem egy kevésbé látványos vagy feltűnő helyen akarta felállítatni. Az már eleve érdekes, hogy milyen jogon szól bele bárki is egy polgármester döntésébe, és milyen jogon tartja ezt felháborítónak a szlovák miniszterelnök egy magyarok által lakott városban. A történetnek azzal a részével behatóbban nem is foglalkoznék, hogy 1000 évvel ezelőttről két olyan személyt tudnak felmutatni nemzeti hősként, akik nem is szláv, és még kevésbé szlovák származásúak, és azon háborodnak fel, ha nekik nem állítanak fel „méltó helyen” egy szobrot.

Nos, ennek a Szent István szobornak az avatására érkezett volna Magyarország Köztársasági elnöke. Majd Fico pár nappal a látogatás előtt bejelentette, hogy nem örülnének Sólyom látogatásának, ezután az avatás napján egyszerűen kitiltotta Szlovákia területéről, és megtiltotta a határ átlépését, de ha ezt mégis megtette volna, akkor súlyos következményeket helyezett kilátásba. Méghozzá azért, mert hogy az augusztus 21-re esik, amikor is a Varsói Szerződés csapatai (köztük Magyarországé is) 1968-ban bevonultak Csehszlovákiába, és ezzel leverték a prágai tavaszként emlegetett eseménysorozatot, amikor is megpróbálták megreformálni a csehszlovák kommunista politikát, és engedményeket tettek az az ellen tiltakozóknak.

Első látásra is gyenge érvnek tűnik, hiszen Sólyom már bocsánatot kért ezért, de eleve gyenge dolog erre hivatkozni, hiszen akkor még nem is létezett Szlovákia, és maguk az események is leginkább a csehországi részre koncentrálódtak. Az akkori beavatkozás pedig elsősorban szovjet beavatkozás volt, és a Varsói Szerződés országainak több hadserege is részt vett az akcióban. Mi csak szomszédságunk következtében lettünk kijelölve erre a feladatra a szovjetek részéről, és a magyar hadsereg hamar ki is vonult ezekről a területekről. Ha a szlovákok „revizionizmust” emlegetnének, akkor elég messze járnának az igazságtól, hiszen nehéz elképzelni a magyar kommunista rendszerről, és magáról Kádár Jánosról, hogy valaha is magyar nemzeti érdekeket akart volna képviselni, vagy területeket akart volna visszacsatoltatni Magyarországhoz. Egyszerűen kommunisták közötti kiállásról volt szó, és a szovjeteknek való benyalásról, amivel kicsit jobb színben tűnhettünk fel 56’ után. Az pedig rejtély, hogy egy kommunista rendteremtés, és Szent István szobrának avatása között milyen összefüggést vélt felfedezni Fico. De talán ezt kár is elemezni, hiszen ez egy erőltetett ürügy volt arra, hogy a szlovák kormány meghozza a kitiltásról szóló döntését.

A másik érv az volt, hogy Sólyom csak 1-2 héttel a látogatás előtt szólt a szlovákoknak, hogy részt akar venni ezen az ünnepségen. Mint kiderült, valójában már több hónappal ezelőtt szólt nekik a szlovák nagyköveten keresztül, és a szlovákok erről a vizitről már régóta tudtak. De ha nem így volna, akkor is furcsa, hogy erre hivatkozva ki lehet tiltani egy hivatalos személyt egy másik országból.

A lényeg, hogy itt mindenképen egy jelképes üzenetet akartak demonstrálni, méghozzá azt, hogy a szlovák kormány bármit megtehet a jelenlegi magyar vezetéssel szemben, és amolyan erőfitogtatásként fogható fel, hogy ne merjünk velük újat húzni, és ne merjünk tiltakozni az olyan ügyek esetében, mint amilyen a nyelvtörvény is volt. Persze felfogható puszta magyarellenességnek is, megmutatva azt, hogy mennyire örülnének annak, ha egyáltalán nem is létezne itt Magyarország, vagy ha az ő területükön nem lenne ekkora a magyar népesség.

Összefoglalva az elmúlt évek szlovák-magyar viszony konfliktusait és állomásait, jól látható, hogy nem Magyarország, vagy a magyarság az, amely megpróbálja aláásni a két ország kapcsolatát. Szlovákia pár évvel ezelőtt stílust váltott, és azon ügyködik, hogy saját történelmet teremtsen magának, mivel a valóságban ilyen nem létezik, akármennyire is sérti ez a tény őket vagy sem. Átírva a tankönyveket, eltörölve mindent, ami a magyar múltra emlékeztet, és lehetőség szerint a jelenben és a jövőben erősebbnek lenni Magyarországnál. Hiszen, mint tudjuk, mindig a győztesé a végső szó, és mindig a győztesnek van igaza. A valóság, és a tény ilyenkor nem számít.

Az ő üzenetük világos volt. Nekünk erre nem hajlongással, nyalással, önmagunk megalázásával, vagy az Európai Unió, és a külföldi országok kegyeinek a megszerzésével kéne foglalkozunk, hanem saját sarkunkra állni, és megmutatni a szlovákoknak, hogy nem lehet velünk azt megtenni, amit akarnak, és nem hagyjuk magukra elcsatolt véreinket. Ahelyett, hogy meghunyászkodó politikát folytatnánk, és a lábtörlő szerepet játszanánk el, erőteljesen ki kellene állnunk a határontúli magyarok jogai mellett, és meghozni a szükséges lépéseket, amivel segíthetnénk ottani boldogulásukat, és elősegíthetnék azt is, hogy a magyar állam beleszólhasson az őket érintő kérdésekbe. És igen, ha szükséges, a szavakon túl keményebb eszközökhöz is kell folyamodni.